Egy, a Népszabadságban tavaly megjelent recenziómban "az aprólékos műgonddal megformált Kőrösi-mondatról" azt írtam, hogy "olyan, mint a gyémántvágó: tökéletes szerkezetű, szép és nemes, ám nagyon tud fájni, ha érzékeny területre téved".
S most, hogy "a tökéletes szerkezetű, szép és nemes" mondatok alkotója a mai napon ötven éves lett, szeretnék pár mondatot írni róla is. Ezúttal nem a műveiről, hanem magáról az íróról, személyesen róla szeretnék mondani néhány dolgot.
Először azt, hogy én őt alig ismerem, igaz, a legtöbb könyvét olvastam, de életemben csak néhányszor találkoztam vele, holott csak tíz év van köztünk. Párszor váltottunk levelet, s mégis, mégis szükségét érzem annak, hogy én ezt az általam alig ismert embert az ötvenedik születése napján szeretettel felköszöntsem.
Ennek az az oka, hogy ebben az általam alig ismert íróban első pillantásra megbíztam. Nagyon ritka dolog ez. Kőrösi szemébe először belenézve úgy éreztem, hogy egy íróval van dolgom. Mégpedig a nemesebbik fajtából, ezért nekem ezzel az emberrel közös ügyem van, és ez a közös ügy az irodalom, az erkélyünkön szitáló eső, a lassan leszálló éj, a körút fölött párálló benzingőz, egy koszos kis rigócska egy kevésbé forgalmas mellékmondatban, ilyesmi közös ügyeink vannak.
Ha ilyen közös ügyeink vannak egy íróval, akkor abban az íróban meg lehet bízni. Hátat lehet neki fordítani. Vannak olyanok, akiknek nem lehet. Azok a mosolygók, a kedvesek, az udvariasak, a simulékonyak, a puhák. Kőrösi azonban nem mindig mosolygós, sokszor nem kedves, simulékonynak se mondanám. Szóval nem könnyű ember. Se könnyed. Az ő furcsa könnyedségének nagyon komoly súlya van. Biztosan nehéz lehet neki a saját súlyos könnyűségét ilyen könnyedén cipelnie.
De a Nyelvnek, amely Kőrösit az írójává fogadta, éppen ilyen emberre van szüksége. Szúrós, kellemetlen, kíméletlen, akár kekec megfigyelőre. Élesre fent gyémántvágóval dolgozó mesteremberre, aki nem adja könnyen magát. A Nyelv, amelynek a Kőrösi nevű író kell, mit sem érne mással. A meghajlókkal, a fénytelen szeműekkel, a remegő szívűekkel.
Ez az ötven éves ember már nem fiatal, még nem öreg, de az írói tapasztalat, amit felhalmozott, az mértékegységekben és számokban már nem mérhető meg. Kőrösi Zoltán elérte azt az írói életkort, amikor nem számít, hogy hogyan ír (hiszen a szakma professzionális elsajátítása után az nem kérdés), a fontos az, hogy mire figyel ő maga.
Ő nem fiatal, ő nem öreg, ő ötven éves.
Az ő korában a témaválasztás különösen morális kérdés. Most kell majd figyelnünk nagyon. Utána kell néznünk, ha a figyelmét megragadja az erkélyünkön szitáló eső, a lassan leszálló éj, a körút fölött párálló benzingőz, s egy koszos kis rigócska a forgalomban. Kire néz rá? Mit választ? Mi felé fordul? Egy igazi író szemébe azért kell belenézni, hogy megláthassuk benne a saját választásainkat. Te ötven éves, gyémántvágó mesterember, szóval megyünk veled az érzékeny területekre tovább.
